Termia kasih Lombok, avagy köszönöm Lombok. Eljött az idő, hogy továbbálljunk, és ellátogassunk Balira. Szedtük volna sátorfánkat, de apartmanban laktunk, így hát csak továbbálltunk.

Bali előtt még álljunk meg egy szóra, mint ahogy mi is megálltunk egy kis víz alatti showra a GILI-szigeteken. Maga a szó gátat jelent a google fordító szerint és ha próbálnék magyarázatot találni az elnevezésre, akkor a kialakult korall zátonyok alkotta élővilágot nevezném meg gátnak, amik megtörik a nyílt víz robajló, romboló, mindjárt beszarsz hullámait. Több Gili-sziget is van többek között Lombok környékén is, de ha turista + Gili akkor  az észak-nyugati csücsökre kell gondolnunk, ami 10 perces hajókázást jelent. A mi választottunk a legkisebb fivér volt - Gili Air - a triumvirátusból. Motoros jármű nem teheti be a kerekét Gilikre, marad hát a lovaskocsi, bicó, illetve az általunk is preferált lábbusz, ami mindig időben jött és egy óra alatt körbe is vitt volna a szigeten, ha nem vagyunk hozzá lusták. Ez egy igazi lazulós hely, sok tenni, venni való nincs itt, de amit a vízfelszín rejt az maga a KORALL, írhatnám azt is hogy a CSODA, de úgy is mindenki azt várta. :) Tengerre Tata - és már hajónk hasított is velünk a legjobb merülős helyek felé. Gili Meno körül voltak a megállóink. Mit mondjak, azért érdekes érzés, amikor a nagy büdös óceánban hánykolódó teknőn azt mondják, hogy ugorj, itt vagyunk - szerencsére a sziget látóhatáron belül. Hát beugrottunk, alattunk biztos volt egy tízes, hátra jobbnak láttam, ha nem nézek, előre meg a szigetet körülölelő korall. Mivel rendesen beszartunk, így nem jöttek olyan halak a közelünkbe, amiket nem szerettünk volna, mert ők más jellegű szagokra buknak. :) Idővel megszoktuk ezt a közeget és a korall felé úszva egyre barátságosabbá vált az alattunk, körülöttünk elterülő világ. Mesébe illő színek, halak, élőlények mindenütt és egyszer csak felbukkant Ő, neve legyen Ernő, a kimért és zavartalan óriásteknős. Ernő ügyet sem vetett ránk, már lehet, hogy látott ilyet, de nekünk még új volt a találkozás, ezért szerettünk volna egy kicsit vele úszni, megérinteni, azt csinálni amit ő. Hamarosan ez mind teljesült is, de abba a tengeri hínárba nem voltam hajlandó beleharapni, amiből falatozott, így elváltak útjaink.

Egy éjszakát töltöttünk Gili Air-en, majd másnap délelőtt ismét hajóra szálltunk és már száguldottunk is a szomszéd Balira. Gyorshajóval mentünk, ami annyit jelent, hogy cirka 1,5 óra alatt tettük meg a 30-40 km-es utat, és minden egyes hullámcsapás, ami odavágott a hajótestnek érezhető volt az emberi testnek is. Balitól nem szabad csodaszép strandokat várni, mert különben csalódik az ember, de rengeteg szépséget rejt a sziget, a maga árnyoldalával együtt. Következő megállónk Amed városka. Szállásadónk pont a kikötőben tevékenykedett, mert az általunk választott transzfer vállalatnál dolgozott. Nyoman rendes tagnak tűnt, de mindig a nyomunkban volt, lehet, hogy innen jött a neve is. :) Olyan nem volt a szigeten, amit rajta keresztül nem tudtunk volna megvenni. Hamar rádöbbentünk, hogy ez Bali. Mindenki pénzt akar, még ha csak pár száz forintos tételekről is van szó, de 5 millióan laknak a szigeten, és valaki már másodszor állt sorban. Fizetsz itt mindenért: ha rád néz a zseka, ha bemész egy templomba, ha ledőlsz egy napágyra, ha valahol megállsz a motorral. Félreértés ne essék, Lombokon is fizettünk itt-ott, ezért, meg azért mindenféle bizonylat nélkül, miközben a helyieknek nem kellett, de Balin nagyüzem ment - vagy csak elfogyott a türelmünk?

Bali az Istenek és démonok szigete, a lakosság túlnyomó része hindu. Az itt élő emberek jóval vallásosabbnak tűnnek, mint a muszlim lombokiak. Rendezettebb, tisztább és infrastruktúrája is jóval fejlettebb szomszédjánál. Az embert kevésbé bámulják meg a helyiek, ez inkább a kis eldugott falvakban jellemző. A sziget tele van templomokkal, rizsteraszokkal - fehér, vörös és fekete rizst termesztenek -, ügyes kezű kézműves emberekkel. Itt is akad egy-két hegy a füstölős fajtából. Amed és környéke jó búvárkodási lehetőséget kínálnak, van itt hajóroncs, meg korall is, de Gili nyomába sem érhet -e téren. Népszerű strandok Kuta és környékén találhatók a déli csücsökben, de ezek inkább a szörfözők paradicsoma.

Ajánlatos kiváltani a nemzetközi jogosítványt, mert a rend őrei üzletszerűen teszik a dolgukat. Korábbi jó tanácsot megfogadva, mindig elrejtettük a pénzünket és pénztárcánkban csak pár száz forintnak megfelelő összeget tartottunk. Ez be is vállt egy rendőrségi ellenőrzéskor, amikor a helyiek csak simán visszaintegettek a fakabátnak a leintő jelzésre, de gondolom, ha mi is így teszünk, akkor első számú közellenséggé válhattunk volna a szigeten, tehát megálltunk. Tudtam én, hogy nem nemzetközi a jogsim, de azért mutogattam rajta az EU-s zászlót, de nem hatotta meg őket. Félrehívtak, mondták, hogy nem kell félni, ők azért vannak, hogy segítsenek. Mivel látszólag nem volt túl sok pénz nálam, így negyed óra alkudozás után, azzal is beérték. :)

Nem volt ez sok, ill. felhívták rá a figyelmünket, hogy Balin vigyázni kell a rendőrökkel, de most üljünk otthon, akkor soha nem tudom elkölteni azt amit odavittem. Ez az egész közjáték arra volt jó, hogy utána egy fél napot ezen dühöngjünk és legközelebb, amikor motorra ülünk ez motoszkáljon a fejünkben. Természetesen Thaiföldön sem érvényes a magyar jogsink, de senkit nem érdekel, amikor óvodás gyerek motoroznak, motorozás közben telefonálnak, vagy gyermeküket szoptatják harmadikként a járművön. Te viszed oda a pénzt, azért mert jól akarod érezni magad és ennyi. Lombokon a piros lámpánál egy arra járó rendőr megkérdezi, hogy merre megyünk, majd útbaigazít és mutatja, hogy nyugodtan fordulhatunk kis ívben balra a piros ellenére, mint ahogy a legtöbb helyi is teszi.

Rengeteg szépet láttunk, de az állandó küzdés a pénz körül, a felkínált ár felére, harmadára alkudása, a pénzek rejtegetése beárnyékolta a szép pillanatokat. Tudtuk, hogy ez így lesz és nem is szabad ezeket komolyan venni, de egy idő után besokall az ember. Jó Nyomanunk is 25% -kal többet akart a szállásért, mint a netes ár, de résen voltunk. 

Kiléptünk hát árnyékunkból és elindultunk felfedezni a szigetet.

Jöttünk délről, mentünk északra, láttuk, ahol a nap nyugszik, de azt soha amikor kél. :)

A távolságok jóval nagyobbak, mint amit Samuin megszoktunk. A forgalom kicsit őrültebb, de több szem, több csipa. A táj és a települések kellően naturálisak ahhoz, hogy az ember megfeledkezzen turistás mivoltjáról, de akkor jön egy gyereksereg messziről integetve, kiabálva végül kezüket nyújtva egy pacsit lopva az eltévedt utazótól, felrázva őt a valóságba. A látkép időnként meglehetősen kopár, a települések koszosak, szemetesek, az üres mecsetekből ordít az ima, kóbor kutyák vigyázzák a territóriumaikat. Még találni sok szép strandot, amit nem szegélyeznek szállodák, de ezt is bedarálja majd az idő, a mindent mozgató pénz. A déli strandok népszerűek a szörfözők köreiben, a nyugati parton rengeteg fekete homokos strand található, elvétve akad egy-egy világosabb, de a kedvencünk az észak-nyugati Sira-félsziget, a maga fehér homokjával és kristálytiszta, nyugodt, sekély vizével.

A sziget északi féltekén található az ország második legmagasabb aktív vulkánja - Rinjani 3726 m - , amit a szigeten élő hindu kisebbségnek évente meg kell mászniuk, hogy teljesítsék a maguk zarándoklatát. A három napos túrára nem igazán voltunk felkészülve sem ruházattal, sem fizikailag, a lelki erőről meg ne is beszéljünk, ezért csak képeslapokról csodáltuk meg. :) Na jó, azért ellátogattunk a Rinjani Nemzeti Parkba, ahol a a vulkán lábnál elterülő őserdőben tettünk egy klassz kirándulást és megcsodáltunk két pompás vízesést. Szállásadónk tanácsára nem hagytuk magunkat rábeszélni mindenféle költséges idegenvezetőre, csak mentünk helyenként a folyót keresztező jelöltnek nem mondható turista útvonalon és próbáltuk befogadni a látványt. Szenzációs volt! Egyes szakaszokon csak a fákról lelógó liánok segítségével tudtunk átjutni. Jane átkarolt és már mentünk is :) A vissza felé vezető úton csak követtük a hideg és sebes folyású folyót, ami bevezetett minket egy alagútba, ahol 10-15 perces denevérekkel, pókhálókkal és őrzőikkel szegélyezett kalandtúra várt minket - szerencsére volt nálunk elemlámpa.

Szállásunk a nyugati parton, a felkapott Senggigi melletti Batu Layar nevű falucskában volt, nem messze a fővárostól, Mataramtól. Egyik nap gondoltuk, hogy itt lenne az ideje megismerni a szigeten kisebbségi vallású hindu  településünket is. A falu képe teljesen más volt mint, mint amit máshol tapasztaltunk, minden háztáj rendezett, szemétnek nyoma sincs - úgy tudom, hogy Lombokon nincs szemétszállítás, az emberek elégetik a szemeteiket. Így történt hát, hogy a falu temploma előtt összefutottunk Mengahval. Nagyon rendes srác volt, körbevezetett minket a templomban, mondott pár okosságot a vallásról - többek között a vulkánhoz való zarándoklatot - és kedvesen meginvitált szerény otthonába. Megkínált kávéval, teával, de amíg élek nem felejtem el azt a citromlevet, amit a szomszéd fáján termő gyümölcsből készített - összehasonlíthatatlan az otthoni boltokban kapható citromokkal. :) Mengah a hét minden napján délutános műszakban a Cafe Wayan Bakery étteremeben dolgozott felszolgálóként.

Lombokon legtöbb ember dolgozik valamit, sokan több mindennel is foglalkoznak, szinte minden ház egy kis bolt is egyben, ahol az ember mindig tud venni egy kis innivalót, valami harapnivalót, vagy akár palackozott benzint - ezzel Thaiföldön is sokan bizniszelnek. Van aki mosodai szolgáltatást kínál, vasal vagy takarít, ruhát foltoz, esetleg a földeken dolgozik, de akár ezt mind egyszerre is. Sok fiatal, mint Mengah is a szolgáltató iparban próbál boldogulni. Az itteni emberek nem ismerik a fizetett szabadságot, a legtöbbjüknek nincs hétvége sem, csak a nemzeti ünnepek maradnak. Az iskolai tanítás is a 6 napos rendszerben történik, 2 hét a nyári szünet, de csak 6 osztály az elemi és 3 a középiskola. Az átlagos jövedelem 100 EUR környékén van - info Mischel, a mindent tudó francia. 

Este meglátogattuk Mengaht a munkahelyén, és nem csalódtunk a helyben és a vacsorában. Sajnos kicsit kiesik Senggigi központjától, így ottjártunkkor nem volt nagyon vendég. Beszélgettünk a fiúval és önzetlensége miatt kifizettük borravalónak a vacsora árát, ami otthon egy normál borravaló, de itt, neki nagy pénz volt és nem is nagyon akarta elfogadni. Mondta, hogy ha van kedvünk szívesen csinálna nekünk az otthonában egy helyi specialitást, tonhalból. Na itt kezdődik következő emlékezetes kalandunk, a piac.

Ellátogattunk hát új barátunkkal és feleségével a helyi élelmiszerpiacra. Az ÁNTSZ biztos bezáratta volna az egész országot, ha látja, ami ott megy - ezt már éreztük párszor Thaiföldön is, de az semmi sem volt ehhez képest. Csináltam pár képet, de az igazán velős részeknél nem tudtam, mert tartanom kellett magamban a lelket és a levegőt :) Az áru beszerzését követően én vittem a vízi spenótot, amit a helyiek megmosolyogtak és kérdezték, hogy meg fogom enni? Nyilván ők nem gondolták, hogy valaki majd ezt elkészíti nekünk, turistát legfeljebb gyümölcsöt venni láttak :) A végeredmény viszont fenomenális lett, mai napig számban érzem az ízét.

Szállásról szállásra lassabb az internetünk, ami nem könnyíti meg a blogírást, képfeltöltést - na ennyi elég is a bizonyítvány magyarázásához.

Szóval búcsút intettünk Thaiföldnek és ellátogattunk Malajzia fővárosába, Kuala Lumpurba. Az ország lakosságának fele muszlim, de akadnak buddhisták, hinduk, keresztények is szép számmal. A városba tartó úton mindenütt telepített olajpálma töltötte ki a teret. Az ország adja Földünk olajpálma termelésének 2/3 részét. Ez a pálmaféle ültetvény közel sem nyújt annyira romantikus látványt, mint egy vad, buja dzsungel, vagy magasra szökő kókuszpálmákkal tarkított tér. Sajnos Borneó őserdeinek nagy részét is mára már kiirtották, hogy ilyeneket telepítsenek a helyükre, de ez a trend, a növénytermesztésben több pénz van, mint a szép erdőkben. Európa sem híres a hatalmas őserdőiről, amit lehetett mi is beszántottunk. A városközpontban a kínai negyed kapujánál foglatunk szállást. A város ezen részét elnézve, nagy luxusra nem számítottunk, de kevés pénzért ne akarjon az ember Hiltonban lakni. Szóval a nem dohányzó szobában azért volt hamutál, cigaretta égette nyomok és dohányszag. Jeleztük a recepción, hogy nem dohányzót kértünk és mégis dohányszag van - a többi stigmát csak később vettük észre -, ők mondták, hogy ki kell szellőztetni, a szoba nem dohányzó. :) Szóval dohánymentesítettünk és kényelmesen aludtunk begyűjtve a kötelező csípéseket reggelre. Fojtó meleg volt jellemző a városban, amit Ko Samuin nem tapasztaltunk, -e mellé társult még a nagyváros zaja, a rengeteg dudaszó és a mecsetekből ordító ima. Az emberek európai szemmel gyanúsan barátságosak, érdeklődőek és jól beszélnek angolul - talán mert a maláj mellett ez is hivatalos nyelv? :) A metró jól szervezett, modern és harmad áron elérhető a hazaihoz képest. A szállásunk közelében volt található a Yusoof névre hallgató arab étterem, ami inkább hasonlított egy menzára, de a hely egyszerűsége, a pörgő pincérek és szakácsok lendülete, az illatkavalkádok meghozták az ember kedvét egy kis falatozásra. Szóval ide jártunk, soha nem tudtuk, hogy mit rendeltünk, de jó volt, kellett valami kevésbé thai beütésű étel. Merre is jártunk, ha nem Yusufnál tömtük a bendőnket? Ellátogattunk a szomszéd kínai piacra - akár Hong-Kongban is lehetnénk -, megnéztük a modern belvárost, fényképezkedtünk a Petronas ikertornyokkal és ellátogattunk, a legnagyobb hindu zarándokhelyhez - Batu Caves -, ahol rengeteg kis majom rohangált az emberszabásúak között és terrorizálta őket, ha ételt látott a kezükben. :) Mikor éppen közös képet szerettem volna egy kölkét szorongató majmócával, odarohant egy féltékeny fajtárs, feltehetően az apuka és megvillantotta fogsorát, mire én is megmutattam 90-es évekből származó amalgán fogtömésemet... , így hát mindenki visszavonulót fújt. Érdekes kettősség jellemzi a a várost, miszerint a belváros tele van modern felhőkarcolókkal, ennek megfelelő infrastruktúrával, tisztasággal, viszont ennek árnyékában épp úgy jelen van a szegénység, a kosz és az egyszerűség - vagy ez nem is annyira egyedi? Jó volt ezt is látni, de nem került fel a kedvenc városaink közé. 

Irány Indonézia, a sasak nép földje, Lombok szigete. Utazás előtti este még írtam a majdani szállásadónknak, hogy informálódjak, miként is tudunk eljutni majd a kis apartmanunkhoz, ugyan is Indonéziában a közlekedés alul szervezett, lassan lehet eljutni A-ból B-be, vagy meg kell fizetni a magán transzfert. Reggelre meg is érkezett a válasz, miszerint kerülni kell a reptéren erőszakosan magukat ajánlgató magán taxisokat. Használjuk a buszt - Damri, a lomboki Volán -, vagy a hivatalos taxitársaságot - blue bird. Természetesen a tarifákat is megírta, így nem tudtak megvezetni. :) Damrit választottuk, a sofőrnek megmondtuk, hogy melyik városba, melyik szállásra igyekszünk, az instrukcióknak megfelelően és csak reméltük, hogy valóban érti és tudja, hogy hol szeretnénk leszállni, mert már sötét volt és szigetről is csak annyit tudtunk, hogy kerek és víz van körülötte. A többi utassal együtt sasoltunk az éjszakába, az ázsiai szokás szerint túl klimatizált buszon, hogy merre is járhatunk. Annyit tudtam még az emailből, hogy 1,5 óra az út. A főút egyszer csak földútra változott, majd egy kilométer múltán ismét bazalt volt alattunk. Két jelölt sávból, könnyedén lett három is, ha  forgalmi helyzet megkívánta.   Néha leszállt 1-1 helyi arc, de turisták maradtak. Biztonság kedvérét azért rákérdeztem a sofőrnél, hogy merre járunk, illetve nyomatékosítottam, hol is szeretnénk leszállni, ő angol nyelvtudás híján csak megnyugtatóan bólogatott, majd negyed óra elteltével megállt és rámutatott egy gyengén megvilágított földútra, ami a szállásunkhoz vezetett. 100 méter botorkálás, majd megérkezés a nagyon családias hangulatú, francia benszülött által üzemeltetett La Cassa Homstay szálláshelyre. A kapun belépve volt egy placc, ahol emberek csoportosultak, beszélgettek, nevetgéltek. Illedelmesen köszöntünk, ahogy édesanyám tanította - habár ezt nem értették - majd megkérdeztem, hogy hol és kinél tudunk bejelentkezni? Mischel a 60-as francia, balinéz feleséggel felnézett a vacsorája mögül és irányt mutatott szerény, de annál kedvesebb kis apartmanunk felé. Megkérdeztük, hogy mi is haraphatnánk -e valamit, az ajkainkon kívül, mire jó férfi szokás szerint ugrasztotta is az asszonyt, hogy üssön össze nekünk valami vacsorát, amit előzőleg megkérdezett tőlünk, hogy jó lesz -e? Mivel mi nem nagyon tudtuk, hogy mi az ő döntött helyettünk is, minek túlbonyolítani az életet? :) Kérdeztem, hogy mennyibe is fog ez kerülni, ő csak annyit mondott, hogy 20. 20 mi, amikor 1 HUF = 50 IDR? Tudtam, hogy olcsó, de ennyire nem lehet erős a forint, vagy mi folyik odahaza, megint dübörög? Szóval 20.000 IDR volt egy tál étel, csak itt már akkora számok repkednek, hogy az ezrest rendszerint elhagyják az emberek.
Úgy tudom, hogy az utóbbi években itt is sokat drágult az üzemanyag, most 6.500 IDR a benzin literje, ami részben köszönhető, hogy államilag támogatott, nem pedig agyonadóztatott, így az emberek meg tudják vásárolni. Jó dolog, ha van olyan politikai erő, ami nézi a kis emberek érdekeit is. Talán nem írtam, de Thaiföldön 300 THB alatt - ca. 2100 HUF - a király fizeti az emberek villanyszámláját.
Elfogyasztottuk az ízletes, amit elénk raktakot, meg a jófajta BINTANG indonéz 750 ml-es sört, közben lezsíroztuk, a motor következő naptól, ill. megkaptuk az első tippeket a környző látnivalókról a tulajtól és a túlnyomó részt francia vendégeitől. Nem akartam meginni még egy sört, mert biztos szóba került volna Trianon, a harmadik után meg újraosztottam volna a szobákat a szálláson. :)
Kicsit lerobbant motorunkkal nekivágtunk hát a szigetnek, ismerkedő jelleggel, ill. a majomerdőn szerettünk volna tudatosan keresztülmotorozni. Fogtömésemet kifényesítettem, hátha ismét szükség lesz rá. Nagyon megnehezítette a közlekedést, hogy helyenként még akadt útbaigazító tábla, de a településekre beérve soha nem volt várostábla, így mindig meg kellett állni és érdeklődni, hol is vagyunk? Az emberek sok helyen megbámultak, ránk kiabáltak, odajöttek beszélgetni, mert ritkák voltunk, mint a fehér ember arrafelé. Thaiföldhöz képest szinte nem is volt turista, ha mégis, azok inkább pár gócpontban csoportosultak, de vidéken semmi. Megsimogattam egy kis srác buksiját, majd otthagyva őket a barátai mind a fejét fogdozták. Egyesek fényképezkedni akartak velünk. Lépten-nyomon, még akár motorozás közben is mellénk gurulva, vagy az utcáról utánunk kiáltva megkérdezték, hogy merre megyünk és próbáltak útbaigazítani. Korábban azt olvastam, hogy Indonéziában nem nagyon beszélnek angolul, de ez a sziget pozitív ellenpélda volt. Megesett az is, hogy strandon pár diák odajött hozzánk, azzal a kérdéssel, hogy beszélgethetnének -e velünk, mert szeretnék gyakorolni az angolt. Az idősebb generáció előtt is le a kalappal, mert aki pénzt remélnek a turistáktól, szeretnének eladni valamit, azok igen is megtanultak társalgási szinten angolul, de legalább a számokat. :) Beszéltünk olyan pincér sráccal, aki elmesélte, hogy kisegítőként kezdte, egy hotelben, majd lépten-nyomon találkozott vendégekkel és kellemetlenül érezte magát, hogy nem tudott válaszolni egy szimpla "Hogy vagy?" kérdésre sem. Napról-napra írogatta fel magának a szavakat, mondatokat, kérdezgette a kollégákat, hogy ez, meg az mit jelent, hogy mára már pincérként dolgozhat, mert képes kommunikálni a vendégekkel, de jön és szeretne társalogni velünk is, hogy gyakorolhasson, fejlődhessen, jobb lehessen - respect. 

Bevezetőnek ennyit, vár a strand. ;)

Ha az ember fia Thaiföldön jár, akkor mindenképpen ki kell próbálni a hetedhétországon is túl, ahol a thai király az úr... híres masszázst - gondoltuk. Szerencsére nekünk nem kellett vakon válogatni a megszámlálhatatlan lehetőségek közül, mert ebben is segítségünkre volt az a kedves, nyugdíjas párocska, akikről már korábban is tettem említést, ők a mi élő lonely planetes útikönyvünk. A legtöbb szalon, ill. tengerparti masszírozós ráállt a turistasimogató masszírozásra, ami össze sem hasonlítható az igazi, mindjárt beszarsz úgy fáj masszírozásokkal, de szerencsére a mi kis nyuggereink tudták, hol van a tuti. :) Ellátogattunk hát Nathon városkába - anno ide érkeztünk hajóval a szigetre -, ahol egy letűnt korok emlékeit idéző szalon várta, hogy igénybe vegyük szolgáltatásait. A hely legalább 10 különböző masszázst kínált, aminek az árai kicsit elmaradtak az amúgy sem túl drága átlagtól - 180 THB ca. 1400 Ft/óra -tól. Papucs illedelmesen leugrott a lábunkról a bejárat előtt, mert nekünk néhány turistával ellentétben volt gyerekszobánk, majd szépen helyet foglaltunk és elfogyasztottuk a felszolgált italt és halk zene kíséretében ráhangolódtunk a lábmasszázsra - a tradicionális thai és lábmasszázs a két legalapabb lehetőség. Ejtsünk pár szót a személyzetről is. Két hölgy, egy férfi kinézetű ladyboy és egy nőnek öltözött, de férfinek is csúnya ladyboy fogadott minket. Utóbbi 50-es éveit taposhatta már, hosszú haja, rúzsos szája, zoknikkal helyettesített mellei és szálkás felsőteste nem mindennapi látványt nyújtott az oda látogatónak. A bal vállát egy bika koponyát ábrázoló tetoválás ékesítette, alatta pedig egy MAN felirat volt látható. Gondolom azt mondanom sem kell, hogy én voltam a szerencsés, akit kiválasztott a sors, vagy tán a MANus. Többiek mondták, hogy nagyon jó keze van, nem fogom elfelejteni - hát ebben igazuk is lett. :) Szóval elkezdődött a lábmasszázs, szépen megmosták, bebalzsamozták a lábunkat, aztán hajrá. Egy ilyen lábmasszázs nem csak a talp, mint főalkatrész masszírozását jelenti, hanem a lábujjaktól a combokon át, a karokkal és vállal bezárólag full service van. Meg kell hagyni tényleg erős kézzel áldotta meg emberemet az a jóságos Buddha, Isten áldja őt is. :) Az első emlékezetes mozzanata a mesternek, amikor a lábujjaimat kirántotta, majd mindegyiket egyesével befogta, mint egy satu és hüvelykujjával valamint testsúlyával ujjirányú erőt fejtett ki. Persze volt itt sok minden, amit nem is tudok visszaadni, de a combmasszázst nem tudom feledni. A comb belső felén, ágyék környékén elszorítják több másodpercre az ember ütőerét. Na ennél a résznél, mintha néha eltévedt volna emberünk keze és olyan terület érintett, amihez ember fia nem érhet. :) Kicsit furcsán viseltem, de gondoltam ez biztos ezzel jár, mint később megtudtam nem feltétlen. Az egy órás masszázs lassan a véget ért, majd ittunk még egy kis teát és teljesen felfrissülve angolosan távoztunk. Egy hét elteltével ismét ellátogattunk ide, hogy kipróbáljuk a tradicionális thai masszázst. Láss csodát, engem megint kiválasztott a sors és a MANus. Vízszintbe helyeztek minket és megkezdődött. Persze volt ismét néhány fogás, aminél majdnem beszartunk, de a legérdekesebb rész megint az a bizonyos ütőér elszorítás volt. Hát a múltkori semmi sem volt ehhez képest, mondanom sem kell, hogy többször is tiltott területre tévedt kiszemelőm és valahogy eléggé elnyújtotta ezt a részt. Barbinál a szomszéd ágyon ezt hamarabb letudták. Gondoltam, hogy valahogy így rendezem a dolgot:

de végül hagytam, had legyen egy jó napja, ha nagyon akarom rá lehet fogni, hogy véletlen volt. :) A végén csináltattunk egy közös fotót, örök emlékül szolgálva eme gyönyörteli perceknek.
Kipróbáltunk egy másik helyet Lamai városában, ami mások tapasztalatai szerint szintén jó besorolást kapott. A cég logója egy elefánt, ezért csak elefántos masszázsnak hívtuk. Itt is kipróbáltuk a láb és thai masszázsokat. A szolgáltatás minősége szintén szuper volt, mindenféle kellemetlen részt mellőzve. Szóval bátran tudom ajánlani.
Egyébként az ember megválogathatja a masszírozóját, ha valamelyik nem szimpatikus, feltéve, ha sikerül szót érteni velük - Nathonban valami félresiklott. :)

Ha már thai szolgáltatóipar, akkor itt egy másik műfaj is, amit volt szerencsém kipróbálni. Az apartmanba vezető úton hamar figyelmesek lettünk egy szabadtéri, öreg, de jó állapotú fodrász székre. A székhez tartozott egy mester ember is, akit egyik nap meglátogattam. Gedeon nem volt eleresztve munkával, legalább is, mi kevésszer láttuk tevékenykedni. Így volt ez akkor is, amikor beköszöntem a kis apartmanja sötétjébe, ahol egy földön alvó gyerek fogadott - úgy vettem észre, hogy a legtöbb thai házban nincs túl sok bútor és javarészt az emberek a földön ücsörögnek, alszanak -, majd előkerült az 50 körüli hajszobrász Barcelona mezben. Leültetett, beállította a széket, előszedte kis szerszámait, majd szépen megfésült és gondosan púderrel felvitt valami jelölést a hajamra - gondoltam, megjelölte, hogy meddig kell felnyírni. Előre jeleztem, hogy csak keveset vágjon belőle, mielőtt valami delta force-os frizut csinál, mint amilyet ő maga is viselt. Persze erre nem mutatott semmilyen reakciót, nem tudom, hogy megértettük -e egymást, de ő nem kérdezett semmit. Kíváncsian vártam, hogy milyen frizkót csinál. :) Járt a kezében az olló, berregett a hajvágó, forgott velem a szék, szóval minden ment maga útján. Nagyon alaposan, nem kapkodva végezte a dolgát. Hajvágást követően, testbeszéddel megkérdezte, hogy borotválást is kérek -e? Gondoltam miért ne, ha már itt vagyok. Szike, hab, pamacs elő én vízszintbe és már ecsetelte is az arcomat. Kicsit sajnáltam, hogy levágta a pajeszomat, de Barbi szerint az új séróhoz nem passzolt volna. Természetesen a borotválás is a legnagyobb precizitással történt, még a fülcimpámról, ill. a fülem pereméről is leborotvált mindent, pedig nem vagyok egy szőrös fülű. Borotválás végeztével egy nedves, férfias illatú törölközővel végigtörölte arcomat, fejemet, füleimet, majd egy kis arcszesz és egy kis fej- vállmasszázs. 10 évet fiatalodtam a közel egy órás művelet végére, kicsit thai beütésű hajviseletemnek és borostamentes arcomnak hála. Barbi lelkesen megörökítette az eseményeket, hát íme.

Ko Phangan
Áthajóztunk a szomszéd, teliholdas bulikról - full moon party - közismert szigetre, amit jóval kevesebb turista látogat, mint Samuit. A bulikat leszámítva ez egy csöndes, inkább természeti szépségekben gazdag szigetecske. A sziget jóval lassabb ritmust diktált, mint a testvére, pedig ott sem kapkodnak az emberek. Azon nem szabad meglepődni, hogy a rengeteg kóbor kutya közül néhány az úttesten tér pihenőre és nem zavartatja magát, ha jármű közeledik, majd kikerüli, ha akarja. Motorunkat komp hiányában nem tudtuk hozni, ezért béreltünk egyet, hogy felfedezzük a szigetet. Az észak-nyugati csücsökben találtunk egy strandot, ahol keskeny homokpad köti össze Ko Phangant egy kicsi szigetecskével. Klassz strand volt. Még nem tudtuk, hol alszunk az este, megtehettük volna a fent említett strand által kínált bungalók valamelyikében - itt volt pár, amit ingyen is birtokba vehettünk volna -, de továbbálltunk. Lassan ránk esteledett, megéheztünk, ezért megálltunk egy all you can eat -et kínáló helyen, ahol az asztal közepén begyújtották a kazánt, aminek a tetejére rakott süveg formájú szerkezeten megsütögettük a svédasztalról kiválasztott ételeket - javarészt tengeri herkentyűket. Jóllakottan irány gyorsan valami szállásra, amiből bőven volt kínálat, csak legyen pénze az embernek. A vacsorát kínáló helyen, az üzemeltető hölgy kérésünkre ajánlott egy olcsó apartmant, amit meglátva inkább betértünk egy korábban az ára miatt nem nyerőbe. :) A tengerparti komplexumhoz tartozott 2 medence is, amit éjszak kipróbáltunk, valamint reggeli az árban. A mi szobánk nem volt éppen tengerparti, de így fele annyiból kijöttünk és kényelmes volt. Reggel továbbhajtottunk és felfedeztük a sziget észak-keleti részét is. Itt még szebb, hegyvidékibb részeken motoroztunk. Egy kilátóhoz felfele menet, a bicikli út szélességű aszfalton szembetalálkoztunk egy hatalmas gyíkkal - kb. 1 méter hosszú volt. Mire lefényképeztük sajnos elfordult és eliszkolt. Lassan elindultunk vissza a hajóhoz és visszatértünk Ko Samuira. Napjaink meg voltak számlálva, hogy továbbinduljunk Malajzián keresztül Indonéziába. Eme bejegyzést is már ott gépelem :)

...ahogy lenni szokott én is elmaradtam a blog írással, mint a legtöbb, eleinte nagyon lelkes, majd csak lelkes és végül kinek hiányzott ez blogírás. :)

Történ azért egy s más - na ezt hogy is kéne írni? - kezdjük hát az elefántos kalanddal.

Mikor Jane és Tarzan úgy döntött, hogy segítségül hívják a természet erőit egy kis kirándulásra robogóra pattantak és ellátogattak Ko Samui szigetén a sok elefántos túrát kínáló helyek egyikéhez. Természetesen Csitát az apartmannál hagyták ez időre is. :) A szigeten nem őshonos állat thai nép számára is szimbolikus szerepet tölt be, amiben Shri Ganesha az embertestű, elefántfejű istenséget az akadályok elhárítója ábrázolják.

Eme kis kitérő után térjünk vissza a kis történetünkhöz. A megérkezést követően a bejáratnál egy díler, mindjárt ránk akart tukmálni egy ilyen kis túrát még a pénztárhoz érkezésünk előtt - lehet, hogy jutalékot kapott -, amiből gyorsan alkudtunk egy kicsit - érdemes mindenhol bepróbálkozni egy kis alkuval, még gyógyszertárban is működik. Tarzan hívó kiáltására Emma névre hallgató elefántunk beparkolt a felvevő pozícióba és óvatosan felmásztunk a hátára, majd E a sofőr is felpattant Emma buksijára. Megtettük az első lépéseket, hát felejthetetlen élmény volt érezni az alattunk dübörgő 1 elefánt erőt, lábunkkal tapintani vastag bőrét, ritka, de erős szőrzetét és rábízni magunkat E és Emma akaratára. Szép komótosan bandukoltunk befele a dzsungel kis ösvényein, de ez sem tartott örökké, mikor ugyanis Emma megtáltosodott és ledobta magáról E-t, szabályos vágtába kezdett a járatlan utakon, akkor éreztük, hogy ez nem a show része és valamit tenni kell. Az adrenalintól vezérelve beugrottam Emma nyakába, lovaglóizmommal rászorítottam kicsit a nyakára és a megfelelő vezérszavakkal visszatereltem a helyes ösvényre. Elsőre ez most kicsit hihetetlennek hangzik, de szerencsére E a földön fekve tudott csinálni pár jó fotót, szolgáljon, hát ez bizonyítékul - drágám tudnál, hozni még egy sört? :) 

Ha már kirándulás, utazzunk el egy kicsit Ang Thongba a néhány kilométerre fekvő szigetvilág alkotta nemzeti parkba. Ez igazi attrakciónak számít a programokat kínáló irodák között, nem számít olcsónak, de az irodában dolgozó hölgy önként adott 25% kedvezményt. Jó magyar lévén gondoltam, hogy akkor biztos van ebben még tartalék, de azt már nem sikerült kiharcolni. A megbeszélt időben vártuk a transzfer buszt, ami természetesen nem érkezett meg. Felhívtam az utazási irodát, majd elmagyaráztam neki, hogy mi a szitu és láss csodát 5 percre rá megjelent a buszunk, ami átszállított minket Bo Phut városkába, ahol vízre szálltunk és irány a park. Első megállónál kiosztották a búvárszemüvegeket és lehetőséget adtak 45 perc búvárkodásra. Jó volt ez a rész, de kicsit nagyobb színpompára számítottunk a korallok terén, a halak hozták a kötelezőt és a színekkel sem volt gond. :) Lejárt az idő és a gépezet haladt tovább, megnéztünk a hajóról egy majomfejre emlékeztető sziklát, majd kikötöttünk és megebédeltünk a beígért tengeri kajakozás előtt. Mindennek szigorú menetrendje volt, nem lehet sokat tétovázni lapátolni kellett az ebédet. Majd jött a kajak, ahol szintén megkaptuk az utászt. Barbival nem tudtunk olyan lassan evezni, hogy a túravezető mögött, illetve bárki mögött is maradjunk, de hát ez már talán genetika. Kajakozás közben kikötöttünk és volt szerencsénk vadon élő majmokat látni, ami nem mondható el Ko Samuiról. A kajakról visszafelé láttunk egy hatalmas gyíkot is, amitől majdnem befordultunk a tengerbe. Gyorsan vissza a hajóra, indulás a kilátóhoz megint 45 perc nézelődés, aztán vissza a szállásra. Szóval szép volt, jó volt, de szerintem összekevertek minket egy japán turistacsoporttal, avagy éljen a tömegturizmus, de mit rinyálok itt, kell venni egy vitorlást, aztán az akkor megy, amikor a szél fúj. :)

Kilépve a fizetett túrák árnyékából egyik nap elmotoroztunk az itteni legnagyobb (80m), 2-es számú vízeséshez. A Vízeséshez vezető út kezdeténél mindenféle szafari showra, elefántos túrára befizethet a kedves látogató, ill. vannak itt 4 kerék meghajtású járgányok, amik felvisznek a vízeséshez. Mi nem kívántuk igénybe venni ezt a szolgáltatást, ezért a thai kis csaj elrettentésként benyögte, hogy innen még 1 km-re van a cél, erre mi megnyugodtunk, hogy nem kell sokat gyalogolni. A vízesés bejáratánál azért kifizettettek velünk egy kisebb összeget belépő gyanánt, amit hivatalosan a vízesés tisztán tartására fordítanak. Elértünk a könnyen megközelíthető szakasz végéhez, ahol végül is kiteljesedett maga a vízesés, de mi úgy éreztük, hogy látni kellene fentről is, ezért hát bevetettük magunkat az erdőbe és kis ösvényeken, kötélpályákon kapaszkodva elindultunk meghódítani a csúcsot. Lépten-nyomon eldobált műanyag palackokba botlottunk - ennyit a tisztán tartásról - és feltűnt több műanyag cső is, ami a vízesés forrása felé ment. Gondoltam, hogy ezek a jóemberek csináltak a turistáknak vízesést, kreálva egy újabb turista csalogató objektumot és egy új üzleti vállalkozást. Az igazságra sajnos nem derült fény, mert a választott ösvényünk véget ért, ill. papucsunk nem volt alkalmas a tovább haladásra, így is túlteljesítettük a túrát. Inkább elindultunk visszafelé és reménykedtünk, hogy még napnyugta előtt leérünk kedvenc partunkra, az elefántos kapun keresztül a kevésbé ismert/felkapott mumifikálódott szerzeteshez - Wat Kiri Wongkaram -, hogy megtekinthessük a naplementét.

Örömmel jelentem, hogy az emésztésem magára talált és eldugult a klotyónk :) . A vimes dobozt felejtsétek el, ugyanis a bajok forrása, hogy az egészségügyi papírt nem szabadna a WC-be dobni. Ezt elég nehezen dolgoztam fel és nem is értettem, hogy ki az a beteg elme, aki képes egész nap a csokis papírokkal egy légtéreben tartózkodni, még ha az valamiféle kukában is landol. Ekkor nyert értelmet az-az eszköz, aminek funkciója már a katari reptér óta rejtély volt számunkra, de léptem nyomon elkísért. Az angol porceláncsésze mellett rendszeresítve van egy kis zuhanyrózsa, amiből relatíve nagy nyomású vizet lehet előcsalni. Mivel nem találtam WC kefét, ezért gondoltam, hogy ezzel kell eltüntetni a féknyomokat, de van egy fontosabb szerepe is. Szóval az ember dolga végeztével megkínálja magát a tűzoltófecskendővel és a beavatkozást követően akár ki is hajózhat az illemhely fogságából. :) 

Na erről ennyit, váltsunk témát és jöjjön egy kis gasztronómia. :)  Az ételek 3 jellemzője - fűszeres, csípős, édes - sokszor egyszerre van jelen az esetenként banánlevélen - fertőtlenítő hatása miatt kedvelt - tálalt finomságoknál. Első blikkre kulináris utazásnak is tűnhet ez a thai kirándulás, de a magyar konyhának továbbra sincs párja. 

Megérkezésünkkor kaptam egy jó tanácsot: "Ha éhes vagy ne kísérletezz". Na ezt mintha nem is hallottam volna, és hosszas "mit is együnk?" tanakodás után bevállaltam egy tarisznyarákot. A jégágyon nem tűnt olyan kicsinek, de "hogy szabadítsuk meg a páncéljától?" kérdés kicsit aggasztott, de majd adja magát - gondoltam és hátradőlve a következő dalt dúdolva vártam a vacsorát:

Megérkezett a Rozsdás Rákolló Restaurantból Rákuram - na lássuk. Gondoltam a nagy páncél alatt rengeteg finom rákhús lesz, de nem így volt. A lábacskáiból, ollócskáiból kellett kiimádkoznom azt a kevéske de fenséges húst, amivel csillapítani akartam farkas éhségemet. Persze titán keménységű páncélzat borította ezeket a végtagokat, feszítővas meg nem volt hozzá csak villa és egy kanál. Verejtékmirigyeim ismét rendesen dolgoztak. Azóta persze kiokosodtam, hogy is kell helyesen felnyitni ezeket a dolgokat, de akkor ... szotyival előbb jóllaktam volna, de mire végeztem a rákkal komolyan elmúlt az éhségérzetem is - lehet, hogy besegített az is, hogy Barbi meghagyott egy fél adag sült tintahal tálat ill. papaya salátát :) . Egy szónak is száz a vége, ha rám hallgattok, éhesen nem kísérleteztek! :)

... hol is folytassam, ott ahol abbahagytam?

Szóval valahol a megérkezés utáni első héten rengeteg inger - a hány még kimaradt - ért minket. Próbálok egy kis áttekintőt adni, majd idővel vissza-visszatérni egy-egy témához...

Van itt egy párocska - Buddha legyen velük és küldje a BIG $$$-t -, akik nagyon önzetlenül rengeteget segítenek nekünk. Többek között, mit is érdemes megnézni, hol és mit érdemes enni - legyen ez utcai árus, vagy étterem -,  hol kapunk megfelelő masszázst, adott szerzetesnél mennyi pénzt kell/illik adni a jó áldásért és még sorolhatnám...

Megérkezésünk napján természetesen tettünk egy gyors felfedező túrát azon helyek érintésével, amiket a jövőben sűrűn fogunk látogatni ... természetesen egy bárban fejeztük be.

Szóval meglátogattuk a TESCO áruházat, mert a legkisebb is számít. Igen-igen, a korábban már emlegetett globalizáció. Körülbelül háromszor annyi alkalmazott volt, mint a hazai hasonló méretű áruházakban, ezen kicsit elgondolkodtam és kitaláltam rá egy teóriát, aminek lehet, hogy semmi köze a valósághoz, de íme:

Egyszer volt hol nem volt csak a mosoly országaként emlegetett királyság, ahol az emberek nagyon szegényen, de boldogan éldegéltek. Imádták a hőn szeretett királyukat, aki nem sanyargatta őket mindenféle adókkal. Az ÁFA is csak 7% volt, a 300.000 bathos (kb. 2,1 mFt) adómentes jövedelemről nem is szólva. Ott volt nekik Buddha, a tenger és a thai masszázs. Egyik nap a miniszterek a király elé járultak és jelezték, hogy egy kék-fehér csíkos élelmiszer lánc szeretne gyökeret verni az országban. A zselés fejű managgerek persze minden szépet és jót ígértek, mint például az áruház telepítéssel járó infrastruktúra fejlesztését, a potenciális munkaerő magas szintű képzését és nem utolsó sorban munkát és kitörési lehetőséget a népnek. A minisztereket hamar elvakították a jól összerakott látványtervek, a hangzatos számok a ki nem mondott jutalmak. A király azonban bölcsebb és megfontoltabb volt minisztereinél, ámde az ő posztja inkább volt szimbolikus mintsem döntéshozó, így hát engedni kellett a nyomásnak. Jól tudta ő, hogy ez elkerülhetetlen, csak idő kérdése. Így szólt hát: - Rendben, legyen amit szeretnétek. Egy feltételem van, az alkalmazotti létszám pont háromszoros lesz, mint a kék-fehér csíkos úriemberek meghatároztak... Zselés fejű managgerek a hír hallatán nyeltek egy nagyot, mert hát a 3 embernek kifizetett munkabér ugyebár nem éri el egy angol alkalmazott munkabérét, de az emberóra statisztika az nem lesz a legszebb. Sebaj, gondolták, majd mutogatnak más számokat, úgy játszanak az eredményekkel, hogy a befektetők is boldogok legyenek, meg a projekt is megvalósuljon ...

Talán így lett Thaiföld is a lánc része...

Bevásárlás után leugrottunk a partra és a közeli sétányra egy röpke sétára. Szemeztünk pár jegelt, kiválasztásra váró étellel - baracuda No.1. - , meglátogattuk a bejáratott utcai árusokat, visszautasítottuk jó pár májogós masszírozós lány - vagy fiú? - ajánlatát, és leültünk egy utcai bárban, ahol a ladyboyok és lányok vetekedtek a férfiak kegyeiért.

Két gondolat:

Mi is az a májogás? Ez egy elég találó kifejezés - nem a sajátom - arra, hogy is hallatszik egy magyar fülnek, amikor próbálják kedvesen beinvitálni az embert egy masszázsra. Májognak össze-vissza. :)

Ladyboy? Többé kevésbé közismert, hogy Thaiföldön rengeteg fiú nőként éli az életét. És miért is van ez így? Állítólag az első szülött fiú örököl mindent a családban. A második fiút a családi viszály elkerülés végett lánynak, lányként nevelik - öcskös, mákod van, hogy nem thai címer van az útleveleden :). Ez itt teljesen elfogadott és valahogy úgy kell felfogni, hogy ez egy 3. nemiséget képvisel. Sok esetben megtévesztően szépek tudnak lenni, és ebben versenyre is kelnek a lány kollégáikkal, szóval csak óvatosan a facér férfiaknak.

Jöjjön pár alapszabály, amit mindenkinek tudni érdemes:

Fedetlen vállal és lábbelivel szent helyre tilos a belépés. A lábbeli igaz mások otthonára is.

Thai emberrel soha nem vitatkozz, ha véletlenül halálra gázol, akkor is sűrűn elnézést kérsz él elhúzod a csíkot. Jobb elkerülni a rendőri intézkedést.

A nemek közötti vonzalom utcán történő kimutatása elítélendő - lehetne vele vitatkozni.

Baloldali közlekedés és a szabályok figyelmen kívül hagyása fokozott odafigyelés igényel.

A király nevét szádra ne vedd, ha rosszul szólsz halállal lakolsz!

Az elmúlt napokban sok szép helyen jártunk, ízletes ételeket kóstoltunk, rengeteget motoroztunk és jókat strandoltunk. Íme hát ez képekben:

Jó reggelit mindenkinek, az érzékeny gyomrúak csak óvatosan! :) Jelentem a pálinka egyenértékem kevésnek bizonyult, szóval gondoltam most tutira megyek: gyógyszer, lekísérve egy pálesszel, majd egy korty aktivátor - ez olyasmi, mint a csodaturmix az Asterixből, mindenre jó. Olyan íze van, hogy a gantanamoi foglyok önként jelentkeztek a büntetőtáborba, csak ne kelljen többet inniuk, egyébként nem mondhatom el honnan van, mert a végén Barbiéknál büntetésből súrolhatom a padlót. :)

Nézzük is mit adnak reggelire a vendéglátóink... Barbi diétára fogott, szóval nekem nem sok mindent. Lehet, hogy marad az aktivátor? 

Itt az idő, hogy elhagyjuk a hotelt és elbotorkáljunk a reptérről a reptérre. Hoteltől a transzferbuszunk visszavitt a pár kilométerre fekvő nemzetközi légikikötőbe - Suvarnabhumi -, ahova előző nap érkeztünk. Könnyes búcsú a sofőrtől, majd transzfer busz keresgélés Don Muang légibázisra - 2. reptere Bangkoknak. Hamar megtanultuk, hogy amit elsőre mondanak, az nem biztos, hogy úgy is van - részben köszönhető annak, hogy úgy csinálnak, mintha értenék a kérdést, akkor is, ha ez nem így van és adnak rossz információt -, ezért többször kellett informálódni, hogy jó helyre kerüljünk. Felzúgtak a turbinák és elindult buszunk is.

Feltűnt ami későbbiekben bizonyosságot is nyert, hogy pl. Németországban korábban közlekedési kultúrának nevezett fogalom nem állja meg a helyét, mert az csak szabály alapú közlekedés, amíg ami itt van az fekszik kultúrális alapokon. Az emberek érzésre közlekednek, szabályokat nem ismernek, ha van 3 sáv az autópályán kiegészítve egy fél leállósávval, akkor az már alkalmas a 4 sávos folyamatos közlekedésre. Ha az ember szeretne kikanyarodni egy főútra és keresztező forgalomból villant valaki, akkor az azt jelenti, hogy nem fog beengedni. :) Később rájöttem, hogy miért hasznos, ha egy robogón 3 ember is utazik - a középső tudja tartani az esernyőt. Robogóval előznek jobbról, balról is akár egy időben egyazon sávban. 

A buszon egy aranyos thai kislány szórakoztatott minket, megkínált rágóval. Fejemben gyorsan végigpörgettem a cukros kislányokról szóló bejegyzéseket, az eredmény negatív lett, így hát elfogadtam. Megérkezés,csomagfeladás, biztonsági ellenőrzés - jóval elmaradt a megszokott, esetenként (ha kezdő motozóról van szó) intim zónáig kiterjedő európai vizsgálattól.  De mit keresünk már megint egy reptéren, amikor csak tegnap érkeztünk? Úgy alakult, hogy az ország bebarangolása helyett - majd leközelebb -, egy szigetcsoport megismerését tűztük ki célul.Van pár népszerű sziget, mint Phuket, ahol fürtökbe csüngenek a turisták, az ember motorral sem tud leparkolni, a vendéglátósok két kézzel rángatják be a turistákat az éttermekbe. Ez nem hiányzott, irány a kevésbé felfedezettnek mondott Ko Samui, Ko Tao, Ko Phangan... Szóval Surat Thaniba szállt le a gépünk, ahonnan busszal, majd hajóval átjutottunk Ko Samuira. Szállásunk pár kilométerre a parttól a sziget belseje felé Lamai városában található. Az apartmanunk a dzsungellel határos, kókuszdió hullik a fákról, majom visít az udvaron, gyíkok szaladgálnak a tetőn - van egy a lakásban is, Charli névre hallgat - szóval a szokásos.

Sok a duma, jöjjön pár kép, a kronológiát most hagyjuk:

„... miért is jött létre ez az oldal és egyébként is hogy keveredtünk Ázsiába?

Az első kérdésre a második meg is adja a választ és remélem még sokszor kell billentyűzetet ragadnom, hogy beszámolót "körmölhessek".

Mindig is szerettem jönni menni, apum csak utazó nagykövetnek nevezett, de ilyen messze még nem jártam korábban. Nem is olyan rég a kezembe akadt egy Thaiföldről szóló érdekfeszítő útikönyv amit tetőzött, hogy kollégámék éppen Vietnamba készültek egy hátizsákos túrára, amit végül Thaiföldön fejeztek be. Az elolvasott cikkek, blogok, meghallgatott történetek és egy Qatarairways-es akció arra sarkallt, hogy mi is belevágjunk egy hosszabb túrába, ami terveim szerint 7 hetet ölel majd fel Thaiföldön, kis malajziai megállón keresztül Indonézián át. A megállíthatatlan globalizáció, az egyre jellemzőbb tömegturizmus relatív rövid idő alatt megsemmisítenek, átalakítanak egy gyönyörű világot, több ezer éves kultúrát. Remélem láthatunk még valamit a régi formavilágból.

Gondoltam, hogy ezeket az élményeket már nem ártana képernyőre vetni, már csak a magunk érdekében is.

Szóval lebeszéltem a szabit, megvettem a repjegyeket és próbáltunk felkészülni az utazásra... Természetesen, nem tudtuk még,hogy mi lesz a pontos úti cél és hol fogunk aludni, hogy jutunk A-ból B-be, de volt ez már így párszor.

 Eljött hát az utazás napja. Budapestről Qatar fővárosába, Dohába repültünk. Ezen a járaton túlfoglalás volt, ami annyit tesz, hogy jól bevett szokás szerint több jegyet értékesítettek, mint amennyi hely volt, arra spekulálva, hogy úgy sem jön el mindenki. Természetesen, ha nem jön be, akkor próbálják az embereket kárpótolni. Egy ilyen esetnek pont szem és fültanúi voltunk, amikor beszállás előtt egy reptéri alkalmazott odalép a mellettünk álló úrhoz és díjmentesen felajánlott neki egy elsőosztályú jegyet a turistaosztály helyett, amit persze nem utasított vissza.  Nagyon sokszínű volt a repülő közönség. Voltak ott indiai sportolók egyen pólóban, japán mindenen vihogó csajok, horvát srácok, oroszok, arabok és még ki tudja milyen nemzetiségű emberek. Felszállás előtt az egyik arab férfi, elkezdett fohászkodni Istenhez, ami valamilyen vallási énekben teljesedett ki, aztán elmormolt egy miatyánkot és végül szerencsére csöndben maradt :)

Már nagyon éhesek voltunk, mert hetek óta nem ettünk, ittunk, várva az INGYEN kosztot. Hát nem egy vörösboros marhapörköltet szolgáltak fel. Eszembe jutott, hogy anyósom nyomult valami véralvadást gátló gyógyszerrel, amit ilyen hosszú repülés előtt tanácsos eszegetni, persze ez is elmaradt a böjt folyamán, ezért gyorsan berendeltem pár sört a gépen. Na ez jobb volt mint a kaja. Aztán, ha már ott voltam, gondoltam miért ne ihatnék meg párat a húszas éveim idusán gyakorta fogyasztott és kedvelt italomból, a gin-tonicból. Egyre kellemsebben telt az utazás, mikor Barbi megkért, hogy már üljek le, mert úgy látta, hogy az egyensúlyérzetemért felelős receptorok már nem az igaziak. Na jó, engedtem, becsatoltam magam és már ott is voltunk. Landolás, este 11, 37 fok. Szerencsére ezt csak rövid ideig kellett elviselni, a reptér épülete természetesen kellemesen klimatizált és nagyon modern, az országhoz méltó színvonalat képviselt, gondoltam első látásra. Az emberi sétát megkönnyítő, vagy felgyorsító vízszintes mozgó szőnyegek (mint a mozgólépcső), illemhelyek mellett kialakított ima helyek - Barbi be akart nézni, de lehet, hogy ez illetlenség lett volna, már csak a nem oda illő európai ruhaviselet miatt is, ezért kihagyta - rengeteg bőrrel bevont szék, ill. kialakított pihenő szobák, napágy formájú ágyakkal. Volt külön férfiaknak, nőknek kialakított terem - itt javarészt fejkendős emberek voltak - és volt koedukált rész is, Ennek kifejezetten örültünk, mivel reggel 7-kor indult a gépünk Bangkokba, gondoltuk, hogy nyugovóra térünk. Persze az elsőre kényelmesnek tűnő ágyak alvásra alkalmatlanok voltak. Lehet, hogy nem kellett volna leállnom a gin-tonikkal? Valahogy végigszenvedtük a várakozási időt.

Jött a folytatás, felszálltunk, kaja, amit már nem igazán kívántam, mert a gyomromat elintéztem ez első úton. Persze így már  nem tudtam kihasználni a bár nyújtotta lehetőségeket sem. Nagyon vártam, hogy odaérjünk, de nem akart véget érni a 6 órás repülő út. Olyan vizek folytak rólam, hogy ki kellett osztani a gépen az úszómellényeket, de nem akartam egy turbulenciával megspékelt illemhelyes sztorival bővíteni a palettát, tehát szenvedtem. Landolás, gyors csomagfelvétel, belépés az országba, majd megkerestük a bangkoki szállásunkról értünk küldött transzfert. Nem volt gond, egy papírlapra kis is volt írva a nevem, Barbi azóta FERENE-nek szólít.Gondoltam, hogy Budha velünk van, mert hamarosan a szálláson leszünk és megkönnyebbülhetek, mert a reptéri klozett nem volt szimpi. Szerencsére ez a transzfer még összeszedett jó pár embert, ill. egy ember ott volt aki várt minket, de a buszra még fél órát várni kellett, ekkor már árvíz veszély fenyegette a thaiokat, de ezt gondolom nem kell részleteznem. Megérkezés, bejelentkezés, kevés kérdés, céltudatos viselkedés és megkönnyebbülés. Na gondoltam, akkor irány a bár, harapjunk valamit, meg teszteljük le az itteni sört. Természetesen rengeteg számunkra ismeretlen étel, így választottunk a kiemeltek közül 1-1 olyat, ami mellett nem volt csilipaprika jelzés, mert Barbi szimplán nem szereti a csípőset, nekem meg nem bírja a gyomrom. Egy levest ettem, ami rettentően finom volt, nagyon fűszeres és csípős - nem érdekelt, éhes voltam. Este bevertem egy kis pálinkát, az mindig segít, ha baj van.