„... miért is jött létre ez az oldal és egyébként is hogy keveredtünk Ázsiába?

Az első kérdésre a második meg is adja a választ és remélem még sokszor kell billentyűzetet ragadnom, hogy beszámolót "körmölhessek".

Mindig is szerettem jönni menni, apum csak utazó nagykövetnek nevezett, de ilyen messze még nem jártam korábban. Nem is olyan rég a kezembe akadt egy Thaiföldről szóló érdekfeszítő útikönyv amit tetőzött, hogy kollégámék éppen Vietnamba készültek egy hátizsákos túrára, amit végül Thaiföldön fejeztek be. Az elolvasott cikkek, blogok, meghallgatott történetek és egy Qatarairways-es akció arra sarkallt, hogy mi is belevágjunk egy hosszabb túrába, ami terveim szerint 7 hetet ölel majd fel Thaiföldön, kis malajziai megállón keresztül Indonézián át. A megállíthatatlan globalizáció, az egyre jellemzőbb tömegturizmus relatív rövid idő alatt megsemmisítenek, átalakítanak egy gyönyörű világot, több ezer éves kultúrát. Remélem láthatunk még valamit a régi formavilágból.

Gondoltam, hogy ezeket az élményeket már nem ártana képernyőre vetni, már csak a magunk érdekében is.

Szóval lebeszéltem a szabit, megvettem a repjegyeket és próbáltunk felkészülni az utazásra... Természetesen, nem tudtuk még,hogy mi lesz a pontos úti cél és hol fogunk aludni, hogy jutunk A-ból B-be, de volt ez már így párszor.

 Eljött hát az utazás napja. Budapestről Qatar fővárosába, Dohába repültünk. Ezen a járaton túlfoglalás volt, ami annyit tesz, hogy jól bevett szokás szerint több jegyet értékesítettek, mint amennyi hely volt, arra spekulálva, hogy úgy sem jön el mindenki. Természetesen, ha nem jön be, akkor próbálják az embereket kárpótolni. Egy ilyen esetnek pont szem és fültanúi voltunk, amikor beszállás előtt egy reptéri alkalmazott odalép a mellettünk álló úrhoz és díjmentesen felajánlott neki egy elsőosztályú jegyet a turistaosztály helyett, amit persze nem utasított vissza.  Nagyon sokszínű volt a repülő közönség. Voltak ott indiai sportolók egyen pólóban, japán mindenen vihogó csajok, horvát srácok, oroszok, arabok és még ki tudja milyen nemzetiségű emberek. Felszállás előtt az egyik arab férfi, elkezdett fohászkodni Istenhez, ami valamilyen vallási énekben teljesedett ki, aztán elmormolt egy miatyánkot és végül szerencsére csöndben maradt :)

Már nagyon éhesek voltunk, mert hetek óta nem ettünk, ittunk, várva az INGYEN kosztot. Hát nem egy vörösboros marhapörköltet szolgáltak fel. Eszembe jutott, hogy anyósom nyomult valami véralvadást gátló gyógyszerrel, amit ilyen hosszú repülés előtt tanácsos eszegetni, persze ez is elmaradt a böjt folyamán, ezért gyorsan berendeltem pár sört a gépen. Na ez jobb volt mint a kaja. Aztán, ha már ott voltam, gondoltam miért ne ihatnék meg párat a húszas éveim idusán gyakorta fogyasztott és kedvelt italomból, a gin-tonicból. Egyre kellemsebben telt az utazás, mikor Barbi megkért, hogy már üljek le, mert úgy látta, hogy az egyensúlyérzetemért felelős receptorok már nem az igaziak. Na jó, engedtem, becsatoltam magam és már ott is voltunk. Landolás, este 11, 37 fok. Szerencsére ezt csak rövid ideig kellett elviselni, a reptér épülete természetesen kellemesen klimatizált és nagyon modern, az országhoz méltó színvonalat képviselt, gondoltam első látásra. Az emberi sétát megkönnyítő, vagy felgyorsító vízszintes mozgó szőnyegek (mint a mozgólépcső), illemhelyek mellett kialakított ima helyek - Barbi be akart nézni, de lehet, hogy ez illetlenség lett volna, már csak a nem oda illő európai ruhaviselet miatt is, ezért kihagyta - rengeteg bőrrel bevont szék, ill. kialakított pihenő szobák, napágy formájú ágyakkal. Volt külön férfiaknak, nőknek kialakított terem - itt javarészt fejkendős emberek voltak - és volt koedukált rész is, Ennek kifejezetten örültünk, mivel reggel 7-kor indult a gépünk Bangkokba, gondoltuk, hogy nyugovóra térünk. Persze az elsőre kényelmesnek tűnő ágyak alvásra alkalmatlanok voltak. Lehet, hogy nem kellett volna leállnom a gin-tonikkal? Valahogy végigszenvedtük a várakozási időt.

Jött a folytatás, felszálltunk, kaja, amit már nem igazán kívántam, mert a gyomromat elintéztem ez első úton. Persze így már  nem tudtam kihasználni a bár nyújtotta lehetőségeket sem. Nagyon vártam, hogy odaérjünk, de nem akart véget érni a 6 órás repülő út. Olyan vizek folytak rólam, hogy ki kellett osztani a gépen az úszómellényeket, de nem akartam egy turbulenciával megspékelt illemhelyes sztorival bővíteni a palettát, tehát szenvedtem. Landolás, gyors csomagfelvétel, belépés az országba, majd megkerestük a bangkoki szállásunkról értünk küldött transzfert. Nem volt gond, egy papírlapra kis is volt írva a nevem, Barbi azóta FERENE-nek szólít.Gondoltam, hogy Budha velünk van, mert hamarosan a szálláson leszünk és megkönnyebbülhetek, mert a reptéri klozett nem volt szimpi. Szerencsére ez a transzfer még összeszedett jó pár embert, ill. egy ember ott volt aki várt minket, de a buszra még fél órát várni kellett, ekkor már árvíz veszély fenyegette a thaiokat, de ezt gondolom nem kell részleteznem. Megérkezés, bejelentkezés, kevés kérdés, céltudatos viselkedés és megkönnyebbülés. Na gondoltam, akkor irány a bár, harapjunk valamit, meg teszteljük le az itteni sört. Természetesen rengeteg számunkra ismeretlen étel, így választottunk a kiemeltek közül 1-1 olyat, ami mellett nem volt csilipaprika jelzés, mert Barbi szimplán nem szereti a csípőset, nekem meg nem bírja a gyomrom. Egy levest ettem, ami rettentően finom volt, nagyon fűszeres és csípős - nem érdekelt, éhes voltam. Este bevertem egy kis pálinkát, az mindig segít, ha baj van. 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.