Kiléptünk hát árnyékunkból és elindultunk felfedezni a szigetet.

Jöttünk délről, mentünk északra, láttuk, ahol a nap nyugszik, de azt soha amikor kél. :)

A távolságok jóval nagyobbak, mint amit Samuin megszoktunk. A forgalom kicsit őrültebb, de több szem, több csipa. A táj és a települések kellően naturálisak ahhoz, hogy az ember megfeledkezzen turistás mivoltjáról, de akkor jön egy gyereksereg messziről integetve, kiabálva végül kezüket nyújtva egy pacsit lopva az eltévedt utazótól, felrázva őt a valóságba. A látkép időnként meglehetősen kopár, a települések koszosak, szemetesek, az üres mecsetekből ordít az ima, kóbor kutyák vigyázzák a territóriumaikat. Még találni sok szép strandot, amit nem szegélyeznek szállodák, de ezt is bedarálja majd az idő, a mindent mozgató pénz. A déli strandok népszerűek a szörfözők köreiben, a nyugati parton rengeteg fekete homokos strand található, elvétve akad egy-egy világosabb, de a kedvencünk az észak-nyugati Sira-félsziget, a maga fehér homokjával és kristálytiszta, nyugodt, sekély vizével.

A sziget északi féltekén található az ország második legmagasabb aktív vulkánja - Rinjani 3726 m - , amit a szigeten élő hindu kisebbségnek évente meg kell mászniuk, hogy teljesítsék a maguk zarándoklatát. A három napos túrára nem igazán voltunk felkészülve sem ruházattal, sem fizikailag, a lelki erőről meg ne is beszéljünk, ezért csak képeslapokról csodáltuk meg. :) Na jó, azért ellátogattunk a Rinjani Nemzeti Parkba, ahol a a vulkán lábnál elterülő őserdőben tettünk egy klassz kirándulást és megcsodáltunk két pompás vízesést. Szállásadónk tanácsára nem hagytuk magunkat rábeszélni mindenféle költséges idegenvezetőre, csak mentünk helyenként a folyót keresztező jelöltnek nem mondható turista útvonalon és próbáltuk befogadni a látványt. Szenzációs volt! Egyes szakaszokon csak a fákról lelógó liánok segítségével tudtunk átjutni. Jane átkarolt és már mentünk is :) A vissza felé vezető úton csak követtük a hideg és sebes folyású folyót, ami bevezetett minket egy alagútba, ahol 10-15 perces denevérekkel, pókhálókkal és őrzőikkel szegélyezett kalandtúra várt minket - szerencsére volt nálunk elemlámpa.

Szállásunk a nyugati parton, a felkapott Senggigi melletti Batu Layar nevű falucskában volt, nem messze a fővárostól, Mataramtól. Egyik nap gondoltuk, hogy itt lenne az ideje megismerni a szigeten kisebbségi vallású hindu  településünket is. A falu képe teljesen más volt mint, mint amit máshol tapasztaltunk, minden háztáj rendezett, szemétnek nyoma sincs - úgy tudom, hogy Lombokon nincs szemétszállítás, az emberek elégetik a szemeteiket. Így történt hát, hogy a falu temploma előtt összefutottunk Mengahval. Nagyon rendes srác volt, körbevezetett minket a templomban, mondott pár okosságot a vallásról - többek között a vulkánhoz való zarándoklatot - és kedvesen meginvitált szerény otthonába. Megkínált kávéval, teával, de amíg élek nem felejtem el azt a citromlevet, amit a szomszéd fáján termő gyümölcsből készített - összehasonlíthatatlan az otthoni boltokban kapható citromokkal. :) Mengah a hét minden napján délutános műszakban a Cafe Wayan Bakery étteremeben dolgozott felszolgálóként.

Lombokon legtöbb ember dolgozik valamit, sokan több mindennel is foglalkoznak, szinte minden ház egy kis bolt is egyben, ahol az ember mindig tud venni egy kis innivalót, valami harapnivalót, vagy akár palackozott benzint - ezzel Thaiföldön is sokan bizniszelnek. Van aki mosodai szolgáltatást kínál, vasal vagy takarít, ruhát foltoz, esetleg a földeken dolgozik, de akár ezt mind egyszerre is. Sok fiatal, mint Mengah is a szolgáltató iparban próbál boldogulni. Az itteni emberek nem ismerik a fizetett szabadságot, a legtöbbjüknek nincs hétvége sem, csak a nemzeti ünnepek maradnak. Az iskolai tanítás is a 6 napos rendszerben történik, 2 hét a nyári szünet, de csak 6 osztály az elemi és 3 a középiskola. Az átlagos jövedelem 100 EUR környékén van - info Mischel, a mindent tudó francia. 

Este meglátogattuk Mengaht a munkahelyén, és nem csalódtunk a helyben és a vacsorában. Sajnos kicsit kiesik Senggigi központjától, így ottjártunkkor nem volt nagyon vendég. Beszélgettünk a fiúval és önzetlensége miatt kifizettük borravalónak a vacsora árát, ami otthon egy normál borravaló, de itt, neki nagy pénz volt és nem is nagyon akarta elfogadni. Mondta, hogy ha van kedvünk szívesen csinálna nekünk az otthonában egy helyi specialitást, tonhalból. Na itt kezdődik következő emlékezetes kalandunk, a piac.

Ellátogattunk hát új barátunkkal és feleségével a helyi élelmiszerpiacra. Az ÁNTSZ biztos bezáratta volna az egész országot, ha látja, ami ott megy - ezt már éreztük párszor Thaiföldön is, de az semmi sem volt ehhez képest. Csináltam pár képet, de az igazán velős részeknél nem tudtam, mert tartanom kellett magamban a lelket és a levegőt :) Az áru beszerzését követően én vittem a vízi spenótot, amit a helyiek megmosolyogtak és kérdezték, hogy meg fogom enni? Nyilván ők nem gondolták, hogy valaki majd ezt elkészíti nekünk, turistát legfeljebb gyümölcsöt venni láttak :) A végeredmény viszont fenomenális lett, mai napig számban érzem az ízét.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.