Szállásról szállásra lassabb az internetünk, ami nem könnyíti meg a blogírást, képfeltöltést - na ennyi elég is a bizonyítvány magyarázásához.

Szóval búcsút intettünk Thaiföldnek és ellátogattunk Malajzia fővárosába, Kuala Lumpurba. Az ország lakosságának fele muszlim, de akadnak buddhisták, hinduk, keresztények is szép számmal. A városba tartó úton mindenütt telepített olajpálma töltötte ki a teret. Az ország adja Földünk olajpálma termelésének 2/3 részét. Ez a pálmaféle ültetvény közel sem nyújt annyira romantikus látványt, mint egy vad, buja dzsungel, vagy magasra szökő kókuszpálmákkal tarkított tér. Sajnos Borneó őserdeinek nagy részét is mára már kiirtották, hogy ilyeneket telepítsenek a helyükre, de ez a trend, a növénytermesztésben több pénz van, mint a szép erdőkben. Európa sem híres a hatalmas őserdőiről, amit lehetett mi is beszántottunk. A városközpontban a kínai negyed kapujánál foglatunk szállást. A város ezen részét elnézve, nagy luxusra nem számítottunk, de kevés pénzért ne akarjon az ember Hiltonban lakni. Szóval a nem dohányzó szobában azért volt hamutál, cigaretta égette nyomok és dohányszag. Jeleztük a recepción, hogy nem dohányzót kértünk és mégis dohányszag van - a többi stigmát csak később vettük észre -, ők mondták, hogy ki kell szellőztetni, a szoba nem dohányzó. :) Szóval dohánymentesítettünk és kényelmesen aludtunk begyűjtve a kötelező csípéseket reggelre. Fojtó meleg volt jellemző a városban, amit Ko Samuin nem tapasztaltunk, -e mellé társult még a nagyváros zaja, a rengeteg dudaszó és a mecsetekből ordító ima. Az emberek európai szemmel gyanúsan barátságosak, érdeklődőek és jól beszélnek angolul - talán mert a maláj mellett ez is hivatalos nyelv? :) A metró jól szervezett, modern és harmad áron elérhető a hazaihoz képest. A szállásunk közelében volt található a Yusoof névre hallgató arab étterem, ami inkább hasonlított egy menzára, de a hely egyszerűsége, a pörgő pincérek és szakácsok lendülete, az illatkavalkádok meghozták az ember kedvét egy kis falatozásra. Szóval ide jártunk, soha nem tudtuk, hogy mit rendeltünk, de jó volt, kellett valami kevésbé thai beütésű étel. Merre is jártunk, ha nem Yusufnál tömtük a bendőnket? Ellátogattunk a szomszéd kínai piacra - akár Hong-Kongban is lehetnénk -, megnéztük a modern belvárost, fényképezkedtünk a Petronas ikertornyokkal és ellátogattunk, a legnagyobb hindu zarándokhelyhez - Batu Caves -, ahol rengeteg kis majom rohangált az emberszabásúak között és terrorizálta őket, ha ételt látott a kezükben. :) Mikor éppen közös képet szerettem volna egy kölkét szorongató majmócával, odarohant egy féltékeny fajtárs, feltehetően az apuka és megvillantotta fogsorát, mire én is megmutattam 90-es évekből származó amalgán fogtömésemet... , így hát mindenki visszavonulót fújt. Érdekes kettősség jellemzi a a várost, miszerint a belváros tele van modern felhőkarcolókkal, ennek megfelelő infrastruktúrával, tisztasággal, viszont ennek árnyékában épp úgy jelen van a szegénység, a kosz és az egyszerűség - vagy ez nem is annyira egyedi? Jó volt ezt is látni, de nem került fel a kedvenc városaink közé. 

Irány Indonézia, a sasak nép földje, Lombok szigete. Utazás előtti este még írtam a majdani szállásadónknak, hogy informálódjak, miként is tudunk eljutni majd a kis apartmanunkhoz, ugyan is Indonéziában a közlekedés alul szervezett, lassan lehet eljutni A-ból B-be, vagy meg kell fizetni a magán transzfert. Reggelre meg is érkezett a válasz, miszerint kerülni kell a reptéren erőszakosan magukat ajánlgató magán taxisokat. Használjuk a buszt - Damri, a lomboki Volán -, vagy a hivatalos taxitársaságot - blue bird. Természetesen a tarifákat is megírta, így nem tudtak megvezetni. :) Damrit választottuk, a sofőrnek megmondtuk, hogy melyik városba, melyik szállásra igyekszünk, az instrukcióknak megfelelően és csak reméltük, hogy valóban érti és tudja, hogy hol szeretnénk leszállni, mert már sötét volt és szigetről is csak annyit tudtunk, hogy kerek és víz van körülötte. A többi utassal együtt sasoltunk az éjszakába, az ázsiai szokás szerint túl klimatizált buszon, hogy merre is járhatunk. Annyit tudtam még az emailből, hogy 1,5 óra az út. A főút egyszer csak földútra változott, majd egy kilométer múltán ismét bazalt volt alattunk. Két jelölt sávból, könnyedén lett három is, ha  forgalmi helyzet megkívánta.   Néha leszállt 1-1 helyi arc, de turisták maradtak. Biztonság kedvérét azért rákérdeztem a sofőrnél, hogy merre járunk, illetve nyomatékosítottam, hol is szeretnénk leszállni, ő angol nyelvtudás híján csak megnyugtatóan bólogatott, majd negyed óra elteltével megállt és rámutatott egy gyengén megvilágított földútra, ami a szállásunkhoz vezetett. 100 méter botorkálás, majd megérkezés a nagyon családias hangulatú, francia benszülött által üzemeltetett La Cassa Homstay szálláshelyre. A kapun belépve volt egy placc, ahol emberek csoportosultak, beszélgettek, nevetgéltek. Illedelmesen köszöntünk, ahogy édesanyám tanította - habár ezt nem értették - majd megkérdeztem, hogy hol és kinél tudunk bejelentkezni? Mischel a 60-as francia, balinéz feleséggel felnézett a vacsorája mögül és irányt mutatott szerény, de annál kedvesebb kis apartmanunk felé. Megkérdeztük, hogy mi is haraphatnánk -e valamit, az ajkainkon kívül, mire jó férfi szokás szerint ugrasztotta is az asszonyt, hogy üssön össze nekünk valami vacsorát, amit előzőleg megkérdezett tőlünk, hogy jó lesz -e? Mivel mi nem nagyon tudtuk, hogy mi az ő döntött helyettünk is, minek túlbonyolítani az életet? :) Kérdeztem, hogy mennyibe is fog ez kerülni, ő csak annyit mondott, hogy 20. 20 mi, amikor 1 HUF = 50 IDR? Tudtam, hogy olcsó, de ennyire nem lehet erős a forint, vagy mi folyik odahaza, megint dübörög? Szóval 20.000 IDR volt egy tál étel, csak itt már akkora számok repkednek, hogy az ezrest rendszerint elhagyják az emberek.
Úgy tudom, hogy az utóbbi években itt is sokat drágult az üzemanyag, most 6.500 IDR a benzin literje, ami részben köszönhető, hogy államilag támogatott, nem pedig agyonadóztatott, így az emberek meg tudják vásárolni. Jó dolog, ha van olyan politikai erő, ami nézi a kis emberek érdekeit is. Talán nem írtam, de Thaiföldön 300 THB alatt - ca. 2100 HUF - a király fizeti az emberek villanyszámláját.
Elfogyasztottuk az ízletes, amit elénk raktakot, meg a jófajta BINTANG indonéz 750 ml-es sört, közben lezsíroztuk, a motor következő naptól, ill. megkaptuk az első tippeket a környző látnivalókról a tulajtól és a túlnyomó részt francia vendégeitől. Nem akartam meginni még egy sört, mert biztos szóba került volna Trianon, a harmadik után meg újraosztottam volna a szobákat a szálláson. :)
Kicsit lerobbant motorunkkal nekivágtunk hát a szigetnek, ismerkedő jelleggel, ill. a majomerdőn szerettünk volna tudatosan keresztülmotorozni. Fogtömésemet kifényesítettem, hátha ismét szükség lesz rá. Nagyon megnehezítette a közlekedést, hogy helyenként még akadt útbaigazító tábla, de a településekre beérve soha nem volt várostábla, így mindig meg kellett állni és érdeklődni, hol is vagyunk? Az emberek sok helyen megbámultak, ránk kiabáltak, odajöttek beszélgetni, mert ritkák voltunk, mint a fehér ember arrafelé. Thaiföldhöz képest szinte nem is volt turista, ha mégis, azok inkább pár gócpontban csoportosultak, de vidéken semmi. Megsimogattam egy kis srác buksiját, majd otthagyva őket a barátai mind a fejét fogdozták. Egyesek fényképezkedni akartak velünk. Lépten-nyomon, még akár motorozás közben is mellénk gurulva, vagy az utcáról utánunk kiáltva megkérdezték, hogy merre megyünk és próbáltak útbaigazítani. Korábban azt olvastam, hogy Indonéziában nem nagyon beszélnek angolul, de ez a sziget pozitív ellenpélda volt. Megesett az is, hogy strandon pár diák odajött hozzánk, azzal a kérdéssel, hogy beszélgethetnének -e velünk, mert szeretnék gyakorolni az angolt. Az idősebb generáció előtt is le a kalappal, mert aki pénzt remélnek a turistáktól, szeretnének eladni valamit, azok igen is megtanultak társalgási szinten angolul, de legalább a számokat. :) Beszéltünk olyan pincér sráccal, aki elmesélte, hogy kisegítőként kezdte, egy hotelben, majd lépten-nyomon találkozott vendégekkel és kellemetlenül érezte magát, hogy nem tudott válaszolni egy szimpla "Hogy vagy?" kérdésre sem. Napról-napra írogatta fel magának a szavakat, mondatokat, kérdezgette a kollégákat, hogy ez, meg az mit jelent, hogy mára már pincérként dolgozhat, mert képes kommunikálni a vendégekkel, de jön és szeretne társalogni velünk is, hogy gyakorolhasson, fejlődhessen, jobb lehessen - respect. 

Bevezetőnek ennyit, vár a strand. ;)

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.